A garázskapuk mit sem változtak

A garázskapuk mit sem változtak

A garázskapuk mit sem változtak.

Talán csak a bennük parkoló autók s tulajdonosaik.

Modernebbek lettek.

Az udvar hangulata azt súgja: – Megállt az idő!
Néha felröppen egy galamb vagy egy veréb, nagy ritkán nyikorogva nyílik egy lépcsőház hátsó ajtaja.
Mozdulatlanságba búrkolózott a gyermekkor hintája.


Gondolkozok, mit üzen a tér?
Az élet miért vezet ide vissza minduntalan?
Mit sugall az a három, négy év, amit intenzíven itt töltöttem?


Emlékszem az első Fecskére, amit a garázsok közt bújkálva szívtam el. Vagy az első remegő csókra, ami úgy égette a számat órákon át, hogy azt képzeltem a lángokat mindenki látja…
Emlékszem a hintára, ahogy élveztem a lengést, mikor a lábaim az egekig értek!
Énekek szálltak a magasba, na meg a boldogság.
A most üres homokozó káváján ügyeskedve mentem körbe-körbe s büszke voltam, hogy én is megtudom csinálni azt amit a többi gyerek.
Emlékszek a gyerekekre, a barátokra.
Őszintén gonoszkodó, sérülésket okozó, ma orvos, ügyvéd, fontos társadalmi szerepeket betöltők s a történetekre nem is így emlékezők…
Mégis minduntalan újra próbálkoztam, hogy maguk közé fogadjanak.

Merre járhatnak most?
Boldogok-e?
Vagy ők is csak magukba rogyva várják, hogy a beteg elmondja mi fáj, hol fáj, s a receptes könyvből fel sem néznek, csak maguk elé bámulnak fakón? Belefáradva, megtörve, az elmúlást tárt karokkal várva…
Mint az orvos, ki velem egy idős, kit régről ismerek, rutinból kérdi a hosszú kimaradt évek találkozásnál: -Hogy vagy?
– Köszönöm jól, élvezem az életet! – csengenek szavaim a barna kérdésre.
Felkapja fejét, viszonylag hirtelen, szokatlan a válasz a sok panaszt követően: – Hogy mondod?
Uhhh kemény szitu, felébresztette az “óra”.

Szívesebben kérdezném én is: – Doktorúr! A maga szíve sose fáj?

S folytatnám azzal, hogy: – gyere mesélj!!!
De ehelyett visszatérve a földre, na meg az illendően megszokottra:
– Minden rendben, köszönöm, jól vagyok! – helyesbítek gyorsan.


A lelkem ilyenkor sír. Fáj neki, amiért megannyi tiszta szívet lát mély álomba zuhanni.…
Meglehet ez a kulcs.
Ezért hozott az élet vissza, gyermekkorom játszó/színterére!
Ne feledjem soha az ébrenlétet.

 

Modern, mégis valahogy régies iroda lett a barátnő dédijének otthonából.
Igen, jól látom, a parketta ugyanaz, amin ülve a naftalinszagú, öreg csipkefüggönyöket aggatuk magunkra, hogy királynőnek vagy ép tündéreknek látszunk.

S játszunk most is, felnőtt fejjel is!


Hol jónak, hol többnek öltözünk, álarcok s szakálas bajuszok möge bújunk, mintha ettől, na meg az elkenődött szemfestéktől, az el nem csókolt rúzstól másként sütne a nap!


Igen, valami megváltozott.
Tavaszszagú lett a karácsony…
Pedig a garázsajtók a kopott hinta, mit sem változott.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Message *
Name*
Email *