Születés kontra halál

Születés kontra halál

avagy a lázálom valósága – a téridő össze/szétcsúszása az Aranyszarvas beavatása(?)

Egy ideje szép kis utat járok magamban.

Nem újdonság semmi se, csak a poros jól lerágott csontocskáim kopogtatnak vissza a vastag tölgyfaajtón. – Jó napot, jó napot! Itthon vannak-é?

– Vagyunk, vagyunk, gyűjjenek béjjebb!

S bégyüttek a csontocskák.

Egyik volt a Nagyapám, másik a Dédapám, harmadik meg az Ükapám. Ahogy vótak leültek az terített asztalhoz. Falatozni kezdtek. Az asztal felett, friss kukoricakása illata gőzölgött. Tettem mellé egy kis túrót, néhány piros almát, egy kancsó veresbort, mit kedves hozott fel az elébb, a pincéből, a hordóból.

Beszélgetni kezdtek a csontok, mint ha ott se ültem volna köztük. Azt mondta az Ükapám: – Ezer évnél is régebbről kínlódik vele! Hagyjuk rá, engedjük.  – Nem lesz az úgy jó – ingatta fejét a Dédapám. – Tudod te is Ősöm, hova vezet?! Ami jár az jár! Legyen végre teljes a Hite, úgy lesz kerek lombú s gyökerű a Fa.

–  Szép fundamentumot rakott már össze, nézzük mennyire bírja a terhelést? – javasolta Ükapám.

Miközben figyeltem, ahogy az asztalnál beszélgetnek, látom Nagyapám mosolygós szemét, és érzem szíve minden dobbanását. S benne bízva hiszem, hogy Dédapám és Ükapám is az a szándék mozgatja, mint Őt.

Dédapám folytatja a beszédet: – Idézzük vissza a gyötrelmeit, adjuk a testének vissza a szenvedés mélységeit, lelkének az áldozat emlékképét, élje újra gyermeki poklát, vigyük a mélyvíz feneketlen fenekére.

Nézek Nagyapámra, s kétkedőn figyelem arcát, valóban ezt akarják, tényleg erre van szükségem? S Nagyapámra szegeződik már minden szempár, s ő némán, mozdulatlanul bólint. Tudom! Róla tudom, hogy soha nem bántana, s tudom, ha ő is ezt látja jónak, akkor az okkal történik.  S a csontocskák, az Ősapák, békésen falatozták tovább a puliszkát, a túrót és mielőtt megkezdődött volna a műsor, leöblítették a torkukat egy – egy korty veressel.

De javu.

Mostanában felszaporodott az újra élés/érzés, – elmélyítés.

Kezdetét vette a pokoltánc. Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.

Kapcsoljátok le a villanyt, annyira erős ez a fény! Kapcsoljátok le! Hát senki se figyel a villanyszámlára? Vakít ez a fény!- kiálltok magamban, de nem hallja senki…

Előző élet: női testben vagyok.  Éjszaka van, egy erdőben. A hátam mögött egy barlang bejáratában hatalmas tűz ég. Testem kikötözve két póznához, meztelen. Eleinte csak a szégyenérzés van bennem, s hallom az ittas férfihangokat. Aztán különböző fájdalmakat érzékelek, s orromban a vér szaga. A saját véremé. Elviselhetetlen fájdalmakat élek át. Összekuszálódnak bennem az előzőélet, a mostani életem gyermekkorának fizikai fájdalmai, és a most, ahogy fekszek az ágyban a lázálom gyötrelmeivel.

Azt érzem kívánom a Halált.

Várom, s vágyom a szabadulást. A részeg férfiak megerőszakoltak, s megcsonkítottak, majd élettelennek tűnő testemet ott hagyják az erdőben a vadaknak.

Erősen vágyom a Halált, a megváltást.

S megint tér-idő csúszik egybe. Látom a kedvesem arcát, ölelő karjait érzem, ahogy átfonnak. S látom a családomat. Nem hagyom őket cserben!

Végig akarom játszani ezt a darabot! Hozom meg a döntésem, magamért is, hiszen maradéktalanul boldog vagyok most, vele, ebben az életemben. A tér-idő összecsúszásban, látom az erdőben a véres gyenge testem. Érzem a gyengeségét, a vérrel összekeveredett, testemre száradt avar illatát, a beszáradt sebek feszülő szárazságát.

És az érzést, a bosszúét.

Ez tart életben, ez az ami erőt ad a gyógyuláshoz. A bosszú. Felépülök, s remeteként élek az erdőben. Megerősítem magam, kitanulom a gyilkolás minden fortélyát, s minden férfit, aki hozzátett a szenvedésemhez, bosszúval fűszerezett kéjes vággyal, küldök a másvilágra. Mikor meghalt az utolsó is, fogalmazódott meg bennem egy mondat: A bosszú édes, de a vért lemosni nehéz.

Csatakosan ébredek ebből az álomból, s látom a csontocskákat, ahogy elégedetten hörpintenek a borospoharukból.

Kérdem hangtalan: – Ez most mire volt jó? – s keresem, várom a választ, hármójuktól. Ükapám szól ismét: – Egyenlőség, egyenlítődés.

-Na de ilyen alapon, mi volt előbb? A tyúk vagy a tojás? – kérdem.

– Magad vagy a tyúk is és a tojás is. Mátrix az egész. – mondja Nagyapám, s meleg kezével megfogja reszkető kezemet.

– Nem értem, teljesen össze vagyok zavarodva! Most bűnös vagyok, vagy áldozat?

Válasz helyett, újabb tér-idő ugrás következik.

Anyaméhben vagyok, – igen ezeket a filmkockákat már láttam párszor. Látom magam a szülőcsatornában, pokoli fájdalom járja át térdeim, ahogy édesanyám batyuját a nyakamba veszem.

Áldozat, és áldás, bűnös vagy áldott… Egyik végletből a másikban találom magam, s olyan az egész mint egy lélekvesztő labirintus.

Kiragadtatok a lélekmunkálatból – Kedves szól a mostban, a gazdaságban az egyik kecskénél megindult az ellés – gyere segíts!

Nem számít, hogy lázas vagyok, vagy beteg. Menni kell.

Rendellenes ez egész ellés, nincs jó érzésem. Nyugtatom a kecskemamát, fókuszomban a szülés.

Meglátom a hátsólábát a szülőcsatornában, benyúlok, s élettelenül, hidegen omlik a kezembe, hiába van meleg a kecsketestben.

Jajj ne, nyögök fel magamban! Istenem, kérlek adj elég bölcsességet, rutinosságot és időt, Életet! A szülőcsatorna, szárazabb a kelleténél. Nem volt még itt az ideje, gyorsabb volt … De én nem is vagyok tapasztalt, honnan tudom mennyire kéne nedvességnek lenni? Mindegy! Tudom s kész. – beszélgetek magammal. Mint hogy azt is, hogy elsőlábakkal jönne rendre a világra.

Tolom visszafelé a kicsit, hátha eltudom forgatni, de a medencecsont nem enged. Nincs mese így kell világra jönnie. Figyelem a kecskemamát, a következő fájásoknál nyúlok be újra és ragadom meg a kicsi testét s húzom ahogy csak bírom a csúszós testet.

Kint van.

Gőzölög a fagyos januárban a két kezemben.

A köldökzsinór magától elszakadt. A kecskemama hálásan néz rám, s a kezemben fekvő testet kezdi tisztogatni.

S az élettelen. Halott.

Könnyezném, de szemeim szárazak maradtak, pedig belül mit átélek …?!

S nem tudok sírni.

Asszem ez most maga a pokol.

Mit rontottam el, miért nem maradt életben? – újabb önostorozásba csapok.  Aggódok a kecskemamáért, mert a méhlepény születésének történnie kéne, de semmi. Figyelem, simogatom, és ő bánatosan siratja a halott kicsikéjét. Kedvesem fogja, s elviszi elássa a fagyott földben.

Néma, gyászos csendbe burkolózunk, állig begombolkozva a lélekbunkerben.

A legyengült testem még inkább átfázik. A mellkasomban fagyos érzés, kimerülten ágyba kerülve újabb lázálom veszi kezdetét. Pedig virrasztanom kéne, figyelni a kecskemamára, a méhlepényre, de sorsára engedem őt is, nálam a láz győzött.

Megint ez a fény! Kapcsoljátok le a villanyt!Vakító fényesség, elég!

Szülőszobában látom magam újra, karonfekvő, sajgó testű, szép arcú csecsemőként. Látom, ahogy édesanyám szeretne magához ölelni, de az orvos félti édesanyám lelkét az összeomlástól, ezért mielőtt odaadna, megmosdatnak, de minden folyamatot gondosan takarnak a hátukkal, hogy édesanyám keveset lásson belőlem. Anyukám arca mosolyog, de belül érzi valami másként van, mint lenni szokott. Nem fájt neki az érkezésem, se egy görcsöcske, se a tágulás.., és most adnak a kezébe. Bepólyázva. Látja arcomat, s én sírok. Jó, hogy ölel, jó a melegség amit a karjaiban érzek, de a lábaimban izzó, lüktető éles fájdalom.

Vágyom a Halált.

Elképedek az érzésen. Most születtem meg épen, és már a halált vágyom. Halál és Születés – kézben járnak – egy s ugyanaz.

Születés és Halál. Ébredek, kifújom a vörösen lüktető orrom, körül nézek ahogy fejem megemelem, az ágyamban fekszek most. Szédülök. Visszacsukom szemeim, hajtom fejem a párnára.

Mostban vagyok.

De melyik mostban?

Hintáztatom magam egy újabb utazásba.

Testemet lángok nyalják körbe. Érzem ahogy izomrostjaimban szánkáznak a parazsak. Csak ez az erős fény?! Kapcsoljátok le a villanyt!!! Vakít ez a fény! Nagyon!

S ülünk újra az asztalnál a csontocskákkal, Ősapáimmal. Még mindig falatoznak. Az asztalnál ül a kedves is. Szemeivel rám mosolyog, fogja a kezem. – Bánom, hogy nem tud a testem veled táncolni! – üzenem hangtalan felé. Mélyen és komolyan néz rám, s újra mondja most is, mit mondott már a tavalyi nyárban: – Kellett neked az ördöggel táncolni korábban?!

De én nem táncoltam az ördöggel! – kiálltok némán. Vagy mégis? S csak önálltatom magam, hazudok magamnak, mert úgy kényelmesebb? S nincs is nálam gonoszabb, bűnösebb pára, az egész világ kerekségén?! Beszélgetek magamba roskadva, magammal.

Ükapám szakítja meg gondolatmenetem: – Valóban bűnös vagy? – kérdi fejét a túrós bödön felé fordítva.

Gondolkodok, választ késleltetek.

Reggel van, és felébredek. Kávézunk ritkásan, megszokottan barátnői csevej a telefonban, s egy kérdés hangzik el felém: – Te Amrita! Te hiszel a bűnben?

És én csak makogok. Nem hittem korábban, most mégis összezavarodtam. Áldozat voltam, majd gyilkos – vagy fordítva?!

Születtem ahogy, aztán a kicsike gidácska Halva, s én voltam a Bába. Születés és Halál, örök körforgás.

Mint a kígyó, ki farkába harap.

Nem! Nem tudom a választ. Nem tudom, létezik e bűn?!

Összecsúszik a tér és az idő újra. Hol vagyok inkább? Itt a mostban? Vagy az Ősapáknál Cserkúton, az asztalnál? A szülőszobán édesanyámmal, vagy az erdőben csonka testemmel, ahol vérem mások vérével keveredett, ahol a szenvedésem élettel fizettetett?

Sírni szeretnék, s szemeim szárazak maradnak. Pár könnycseppet sikeresen azért elmorzsolok.

S a hülye magán prológusból, a barátnői kérdés ráz fel újra: – Ki vagy Te? Milyen alapon gondolod azt, hogy ekkora teher lenne a nyakadon, mások batyuja? Ez egy spirituális nagyképűség. Egy porszem vagy, semmi más. Egy igen fontos porszem a gépezetben, de csak egy picike porszem. Szerintem Amrita nincs bűn. Kiegyenlítődés van. Mint a természetben.

Főlök a levemben. Nem könnyebb most se.

Áldozat, bűnösség, születés az új élet kezdete, és halál, mikor valami véget ért. Körforgás.

Mátrix. Hiszen ezt mondta nagyapám is!

Nem értek semmit…Vagy mégis.

Ősapáim befejezik a falatozást, a kancsóbol is elfogyott a veres, – kedves tördeli a kezem. Nagyapám megcsókolja a homlokom, magához ölel. – Egyetlen dolgot kérek tőled. Apróság! De nagyon fontos, mint Te a gépezetben! Csak legyél boldog! Értékes porszem vagy! Olyannyira, mint a melletted lévő porszem.

Ükapám most először nézett rám, hidegnek tűnik a tekintete, de ebben a hidegségben van valami mélységes, meleg. Dédapám felém biccent, valami áldás félét, de én csak szorongatom Nagyapám kezét, vagy a kedvesét?!.

Nem akarom, hogy elmenjenek, jól esik Nagyapa közelsége, s mégis kihúzza a kezét kezemből. S a három Ősapa, a csontocskák becsukták maguk mögött, a nehéz tölgyfaajtót.

Nézem az ajtót némán, sajnálom amiért ennyi jutott a látogatásukból, s örülök mert érzem testemben a gyógyulást. Kedvesem ölelő karjában ébredek, csatakosan, kávé illatra. És végre nem ég a villany, nincs a vakító fény, a lüktetés.

Új napra virradt, a kecskemama is gyógyul, teste tisztul, lelke erősödik.

 

2017-01-18

Amrita

Kapcsolódó cikk:

Kezdet és a Vég

 

 

Amennyiben szeretnél értesülni az asztrológiai heti előrejelzésekről, a Programjainkról, eseményeinkről, az induló Tanfolyamokról, hogy merre járunk, mit csinálunk, akkor iratkozz fel a hírlevelünkre! Kérlek, a Tárgyhoz írd be, hogy HÍRLEVÉL.

1 thought on “Születés kontra halál

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Message *
Name*
Email *