Nagyapám az Égben

Nagyapám az Égben

Parázsonjárás avagy a Tűzelem befogadása

„mindig azt kérdezem magamtól, hogy van e bennem elegendő alázat.” – hangzott el a mondat Babi szájából.

Vizsgálni kezdtem magam: – No, Amrita! Van e benned elegendő alázat?

Találtam. Minden nagyképűség nélkül, az elegendőnél is többet.

És tudtam, hogy most mégis megfogok égni.

Eleinte úgy tűnt magamnak, hogy félek a Tűz erejétől. Félek az égéstől.

De az idő közeledtével megértettem, hogy ez az érzés, valahonnan sokkalta mélyebbről jön. Viccelődni kezdtem csapat szinten, hogy időt nyerjen a lelkem, önmagam számára: – Vékony a bőr a talpamon!  Persze nevettek rajtam, a mókámon, de biztos vagyok benne, hogy Ők is érezték a dolog súlyát.

A parázsonjáró csapat felkészítése tovább zajlott Babi által, és egy újabb mondatra figyeltem fel.

Mindegyik mondatot ismerem, no nem mintha bemagolt mondatok lennének. De Babi a Nővérem. Van egy kapocs köztünk. Mondja, és tudom mit mond, már előbb mint kimondta. És ő is így van velem. Érezzük egymást.

Nem ez az első parázsonjárásom.

Az elemek jelentőségével, üzenetével és erejével is tisztában vagyok.

Babi mondandója valahogy így folytatódott (nem emlékszem már rá szó szerint): – A szenvedélyhez is tűz szükséges. Amikor szenvedéllyel teszi el télire az asszony a befőtteket, lekvárokat, amikor valamit hivatás szerűen, szenvedéllyel végzel, amikor szerelmesen öleled a gyermeked, amikor vággyal telin öleled a kedvesedet, na ezekben mind ott a tűz, ott a szenvedély.

Keresd meg magadban az érzést.

Nem kellett nagyon keresnem, hamar megtaláltam. És közben újra orromban érzem az égett hús szagát. Tudom, kristálytisztán látom magam előtt: megfogok égni. Még egyszer sem égtem meg. Pontosabban egyszer igen, kevesebb mint egy új forintos (10 fillér) nagyságnyi területen.

Megint vicceskedek, persze tök komolyan, tényszerűen jön belülről: – Vékony a talpamon a bőr.

És az idő halad.

A felhők jönnek.

A távolból hallani a dörgést, és az Égi erő jelenlétét a bőrömön, az izmaimban érzem.

Elrepül a fejünk felett egy holló és körülöttünk tappancsolnak a kacsák.

Míg Babi beszél, körbe nézek, s tudatosul bennem, hogy a csapat nagy része most fog először átmenni a parázson.

Elgondolkodtat.

Meggyújtjuk a Szent Tüzet és a száraz szőlőtőkék ropognak.

Van ereje a tűznek.

És hirtelen zápor kerekedik.

Kihasználom az alkalmat és kilépek a csapat köréből. Magányra van szükségem. Magamra húzom a szobám ajtaját és hagyom had fusson a program.

Öreg, kopottas, megcsontosodott kígyó képében kúszik komótosan a sötétből elő. A keresztre feszítettség, a tűz, az égett hús szaga, a félelem a veszteségtől, – 300 év távlatából.

Megfogsz égni. – közlöm magammal. Nem félek az égéstől. Nem is a fájdalom az, ami visszatart.

Egy kérdés láncolat inkább: – Alkalmas vagyok e arra, hogy befogadjam a Tűz Erejét? Van e bennem kellő Tisztelet, és Alázat a Tűz elemmel kapcsolatban? Tudom e magamban a Szenvedélyes, Szerelmetes érzést előhívni, akkor mikor szükséges? Megértem e valóban a Tűzbeavatásra, a Befogadásra?

És elegem van abból, hogy „fekszek” feküdtem már eleget! Elég volt abból, hogy „ücsörögjek”, ücsörögtem már eleget! Élni akarok! Minden aspektusát akarom az életnek! – csattanok fel magamban.

Igen, az életben nem csak a rózsaszínű cukormázas lufik lebegnek.

Van szar és fos is.

Akarom a szarral, a fossal együtt, minden porcikáját akarom az Életnek, a Létezésnek!

Felállok, kinyitom a szobám ajtaját és a csatlakozok a csapathoz.

Ép időben.

A zsarátnokot terítik, törik apróra.

A szőlőtőke parazsát.

Mit is jelent nekem a szőlő?

Bőséget, teremtést, bort, mely vérré válik. A vérrel analógiában találom, az Életet. A szőlőfürtre gondolva, olyannak látom, mint a tüdőt, amihez szorosan kapcsolódik a LÉLEKzetvétel. Összességében a Tűz, ez a Parázs nekem a LÉTezés üzenetét hozza.

Babi a vezetőnk készülődik az átkeléshez. Úgy érzem, én vagyok a második, akit hív a parázs, a Tűz. Ép felállni készülök, mikor egy másik nő elém áll, észre sem veszi az én készülődésem, mocorgásom. Nem lep meg a magatartása.

Megszokott érzés ez számomra, így visszahelyezem a testsúlyom a székre. Még hányszor hagyod, hogy mások háttérbe szorítsanak? – kérdezem magamtól.

Nincs válasz.

Figyelem magam és a parazsat, mikor hív újra, és tudom, hogy utolsónak maradtam.

Sok a szűz láb. És mennek.

Nem égnek meg.

Egy két foltocska, egy két sziszegés, de maj’ mindenki ép bőrrel megússza.

És eljött az idő.

Az utolsó átkelő ideje.

Megkeresem magamban a szenvedélyt, a tüzet, – meg van. A gyerekeimre gondolok, a konyhára, és a hálószobára. Keverednek a képek bennem, míg útnak indulok a parázs felé.

A parázsszőnyeg széléhez érve, keresem magamban az alázat, a tisztelet érzéseket. Azok is megvannak mind egy szálig. Még maximalista részem is elégedett.

Tűzapámhoz fohászkodok: – Legyen meg a Te akaratod! Fogadj kérlek gyermekedül!

Az agyam azt súgja, amint rálépsz a parázsra, gyorsan szedd a lábaid, hogy mielőbb átérj. És a szívem azt súgja, add meg a Tűznek mi megjár neki.

És a parázsra lépek. Érzem a parazsat.

Nem kapom fel a lábam.

Újabb lépés, lassan, mint aki a sétáló utcán, csak lazál.

Sistereg hallom.

Ég érzem.

Nem félek, nem bánom. Kerüljön Tűz oda, ahol arra szükség van, és kapja meg a Tűz, mi az övé.

Legyen egyensúly, pont úgy ahogy arra szükség van!

És eljön az utolsó lépés ideje is, a belső monológom végére. Kedvesem ölelő karja, a vizes fű hűse térítenek magamhoz.

Elnyomok egy laza amritás p.ics.b. szót, annak örömére, hogy érzem: lángol a talpam és hogy ez is megvolt.

Lepihenek.

Vágyok a magányra, hagyjon mindenki békén a folyamatomban, de jönnek.

Érzem orromban az égett hús szagát, testemben, talpamban lüktet az érzés, és remegni kezdek. A fájdalom rezegteti izmaim, ez az első gondolatom.

De még sem.

Nagyapám az.

Az élmény, mit ő átélt.

Erős látomás veszi kezdetét, – bárcsak magamra hagynának, hogy mehessen zavartalan a folyamatom, de én vagyok a hülye, mert nem mondom, hogy hagyjanak, – szinte minden résztvevő segíteni akar, könnyíteni a megélésemen. És én tartok attól, ha visszatutasítom a segítségnyújtási szándékot nem vagyok szerethető, megharagszanak rám.

Na ez is! Vajh’ mely kuka mélyéről buggyant az ölembe?!

A látomás, a külső tényezők ellenére folytatódik.

Nagyapám, Ősapám, amikor keresztre feszítették és megégették, nem érzett fájdalmat.

Tudó ember volt.

Táltos a javából.

Nem félte a tüzet, a szenvedést se.

Ura volt az Elemeknek és önnön Magának.

A családja élte át a fájdalmat, a szenvedést, a látványt, a traumát, és érezték orrukban az égett hús szagát.

Az ő fájdalmuk, a veszteségük, a félelmük égett a generációs térbe.

Megosztókör következik és közben ránk szakad az Ég.

Áldás a Tűzből, Áldás a Vízből.

Megégtem.

Jól van ez így.

Rend van bennem.

Amrita

2018.06.20.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Message *
Name*
Email *