A kettő egy

A kettő egy

Sötét volt.

Csak két alak látszott a távolban.

Közelebb érve láttam meg őket. Egy férfi és egy nő közeledett egymáshoz, miközben egymás szemébe néztek.

Egyszerre léptek egymás felé.

Ketten látszottak csak a térben, fehérbe öltözve a sötét fekete éjben.

Egész közel értek egymáshoz, olyan közel, hogy a férfi átölelhette a nőt.

Figyeltem az ölelést.

Férfiasan erős volt, és biztonságos.

A nő könnyedén elengedte magát a férfi karjaiban.

Feloldódott, – nem volt fojtogató, kellemetlen, vagy tolakodó.

Biztonságos volt.

És ő rábízta magát a férfira.

S a férfi vitte a nőt.

Egyfajta tánc vette kezdetét köztük, – a férfi vezetett.

Miközben vezetett, figyelte a nőt.

Szemeit le nem vette róla.

 

Suhanás volt minden mozdulatuk.

Nem.

Ők ketten nem gyakorolták be a lépéseket, a mozdulatokat, nem tanultak sosem táncolni.

Ők egyszerűen együtt áramoltak a halhatatlan zenével, a mindenségben.

Táncuk talán nem is tánc volt.

Olyanok voltak kívülről nézve, mintha a férfi nadrágját összevarrták volna a nő szoknyás lábaival, egy láthatatlan cérnával. Mintha a kezeikben s lábaikban mágnesek lettek volna és azok egy láthatatlan madzagra kötve mozognának, amit valaki fentről mozgat, s közben a mozdulatok vonzzák egymást.

Egy volt a lélegzetvételük is.

Ebben az együtt mozgásban, együtt lélegzésben volt valami varázslatos.

Volt valami, valami nagyon ritka, valami földöntúlinak tűnő, láthatatlan látható.

Ketten voltak, s egyben voltak.

Ők a MI táncát járták.

Együtt áramoltak.

Mosolygok magamban:

Ismerhették valahonnan régről, az érzést. Biztosan mesélt nekik gyerekként a nagymamájuk, mert iskolában ezt nem tanulja senki.

És nézném őket még órákig, magamban nevetve, örül a lelkem a puszta látványnak.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Message *
Name*
Email *