Romok

Romok

Amikor ketten szétmennek, az fájdalommal jár.
Nehéz összepakolni a másik dolgait.
Nehéz végig nézni, ahogy elpakol és elmegy.
Nehéz látni és érezni a másik szenvedését, párhuzamban a saját lélekben megélt gyásszal.

Az ember szíve belesajdul az eseménybe.

Könnyebb lenne a romok közt maradni, könnyebb lenne a másikat átölelni, s azt mondani: nekem is fáj, még se menj, inkább maradj.

„Néha vakmerően megkérdezzük: miért is vagyunk a világon? Van, aki azt feleli: azért, hogy találkozzunk egymással. Valóban: a legfontosabbak lehetnek számunkra a kapcsolatok, az érzelmek, az összetartozás. De az élet néha tragikus. Életfontosságú kapcsolataink tönkremehetnek. Vannak csalódások, félreismerések; van hűtlenség, betegség, öregedés, halál. S az ember sokszor végtelen hosszú láncot vonszol maga után: a múlt emlékeit. És előfordulhat, hogy már csak életének romjai között él.”
(Popper Péter: Ne menj a romok közé)

Mikor két ember találkozik, és megkezdik közös táncukat, a sérült részeik találkoznak először. Azok a részek, melyek sérültek gyermek és kamaszkorban, és a korábbi kapcsolatokban.
Kihívás lefejteni magunkról ezt a védelmi szakfandert.
Kihívás újra elég bátornak lenni és kitárni a szívet, megmutatni őszintén magunk.
Kihívás változtatni a berögzült szokásokon és felismerni azt, hogy ami leginkább fáj a másik reakciójában, viselkedésében, az bennünk is ott van. Azt a gombot már benyomta valaki az életünkben jóval korábban.
És igen, amikor eljön a vége, a szakítás fázisa, őszintén magunkba nézve láthatjuk a hófehérre szopogatott csontokat.

Ilyenkor megért az ember.
Megérti, hogy mindaz amiért ők ketten találkoztak, mindaz ami dolguk volt egymással, megtörtént.
Megadtak egymásnak mindent, még akkor is, ha olykor az kevésnek tűnt.
Számukra együtt, nincs tovább fejlődőképes jövő.
Nem tudnak együtt már gyarapodni.
Sem fizikai, sem lelki, sem szellemi szinten.

És fáj.

Fáj a felismerés, az elengedés.

Legszívesebben ebben a hintázó állapotban visszamenne mindenki a romok közé.
Hívnak azok a kövek, melyeket együtt hordtak oda, a megszokások, melyeket együtt hívtak életre, a másik szuszogása.
A magány, mit addig szinte észre sem vettünk, hirtelen mázsás súlyként nehezedik a lélekre.

Könnyebb lenne visszalépni, könnyebb lenne újra kezdeni.

A felismerés, hogy nincs fejlődő képes közös jövőtök, és a fáj, hogy nem ébredünk együtt érzései felváltva veszik ostrom alá az egyént.

Ez a gyász az elengedés folyamata.
Mint mikor valaki elmegy, kilép az életből.
Van olyankor harag, amiért elment s itt hagyott.
Van düh, amiért nem tehettem többet érte.
Van kétségbe esés, amiért nélküle maradtam.

Ilyenkor a gyászban, a romok közt már csak a bűntudat a megbánás és a szégyen lapul.

S a kédés mi lehetett volna, HA.
De már nincs HA.

„Ne menj a romok közé! Ne töprengj azon, hogy alakíthattad volna-e másképp a múltadat. Legfőbb lelki erőd csak a megtörténtek vállalása lehet. Fogadd el, hogy ami történt veled, amit cselekedtél, az a törvényed. Ezért űzz messze magadtól minden megbánást, bűntudatot, lelkiismeret-furdalást, minden olyan belső történést, szégyent, ami megaláz.”
(Popper Péter: Ne menj a romok közé)

A születés biztosan fájdalommal jár, (úgy sejtem a halál is)…
Gondolj csak bele, hogy a méhösszehúzódások milyen erős nyomást gyakorolnak a babára.
Szó szerint kiűzetik a paradicsomból!
És ez a nyomás, ez a fájdalom az amitől a méhszáj tágulni kezd, amitől megnyílnak a kapuk.
Pont így van az életben is.
A fájdalom, a nyomás újabb kapukat, ajtókat nyitnak.

Jó elengedni egymás kezét szívbéli szeretettel.

De Te ne menj a romok közé!

Amrita
2018. július 13.

Képen: A Tettyei romok

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Message *
Name*
Email *