A régész

A régész

Az emlékezet megszépíti a múltat.
Megkopnak, megfakulnak, köddé vállnak a fájdalmas, sebet okozó részek.
Marad a szép, a jó, a mosolyra csalogató…

Egyszer csak szembesülsz azzal, hogy valahol valami gát van benned. Valami, amitől félsz. Értetlenül állsz a kérdés előtt és azt mondod magadnak: nem tudom, nem emlékszem. Megmagyarázhatatlan, de mégis ismerős az érzés.
Jól eldugtad magadban, a pince fenekére, a szekrény legaljára, a feledés sötét vermébe zártad.
A múlt sebei – a blokk, a határok, a félelmek, a fájdalom – az ami megbénít.
Bárhogy is akarod, nem emlékszel a gyerek/kamaszkorodra, csak a foszlányokra.
Pl.: Nem tudod miért erőszakolt meg a szomszéd, miért tagadott ki az anyád, miért váltál el, miért lett vége, nem tudod a másik miért harapta le a fejed, miért rúgott ki a főnököd, stb.

Belül érzed, ismerős a fájdalom, mintha láttál volna már ilyen sebet, és egyszer csak felismered, hogy a reakciód megint olyan volt mint akkor, és már megint…

Keresni kezdesz.
Kutatni, választ kapni a miértekre.

Jó esetben találsz valakit, aki segít feltárni a régészeti leleteidet. Fájdalmas a mélyre ásás, könnyeiddel, üvöltéseddel karcolod kínodban az eget…
És a régész, segít megtisztítani a megkövült részeket, majd katalógusba rendezni őket, megtörli könnyekkel áztatott arcod.
A katalógus átláthatóvá teszi a csontvázakat, a sebeket, és már érted a miérteket.
A sok lelettől azonban mozdulni is alig tudsz. Mázsás súlyként terheli vállaid a sok batyu.
Időbe telik mire megérted, eljött az ideje, hogy letedd, elengedd a katalógusba rendezett, óriási felfedezés árán megszerzett régészeti leleteidet.
Rájössz, hogy a munka végére megszeretted a leleteket, a csontvázakat, ezért ragaszkodsz hozzájuk, hisz annyira a szívedhez nőttek. Szokásoddá vált.

De Te akkor is vágysz a szabadságra, a szárnyalásra, hogy átléphesd saját határaidat…

Legalább olyan nehéz elengedned a batyuidat, a kioldott, rendezett, megtisztított dolgaidat, mint ahogy felfedezted őket magadban.
Pedig csak egy mozdulat – mondja az agyad.
Mintha a kezedben, a szívedben erős mágnes lenne, ami nem engedi az elengedést…
Végleg eldöntöd: Elengeded.
És eljön a nagy pillanat: leteszed.

Aztán várod magadtól, hogy minden egyszerre megváltozzon, hogy szabadon szárnyalhass, gátak nélküli.
És csalódott vagy, mert ürességet érzel, fáradtságot, levertséget. Az is lehet, hogy betegség dönt ágynak és nincs szárnyalás.
Mintha ezzel az egész régészeti munkával, felismeréssel, és elengedéssel önmagad ellen dolgoztál volna.
Pedig nem.

Eltelik pár nap, meglehet több hét is, mire megérted, hogy semmi más nem történik veled, mint ép átrendeződsz.
A régészeti leletek helyén megjelenik az erő, az értelem, a bölcsesség és a belső nyugalom.
Szárnyaidat próbálgatod.

Olyan ez, mint amikor megsavanyodik a kancsóban a bor. A savanyú lőrét a gazdasszony kiönti, a kancsót elmossa, s aztán újra tölti borral.

Felszabadultan mondod magadnak:
Újratöltve!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Message *
Name*
Email *