A gyengeség, (van, amikor) az erő jele

A gyengeség, (van, amikor) az erő jele

Hogy mire alapozom, az amúgy egymással ellentétben álló címet?

Magamra. A tapasztalásaimra.

Adottak ügyi a lábaim. Eltérnek, mások, különböznek az átlagtól.

Nem képesek futni, nem képesek biciklizni, nem tudnak jégkorizni. Hosszútávú sétára, gyaloglásra se alkalmasak, mint ahogy nem viselik azt se, ha egyhelyben állok vagy ülök.

Ügye milyen összetett és, mennyire azt sugallja, hogy gyengék? Hogy alkalmatlanok? Hogy értéktelenek?

És mind e közben kevesen, nagyon kevesen tudják ezekről a lábakról, hogy mennyi mindent bírtak ki.

Elvittek mindenhová, ahová csak menni szerettem volna. Kicsi gyerekként fáramásztak velem, és minden porcikájukkal tiltakoztak ellene, mégis gurulókerékre álltak, hogy nekem örömet okozzanak. Hajlandóak voltak körbe körbe sietni a pingpong asztalt, mert sikerélményt okozott számomra ha eltalálom a labdát és jól adom vissza. Képesek voltak az alig száradt véres gipszel a koncert csápolós ugrálós, dühöngős részében végig ugrálni a zenei őrületet. Képesek voltak elsőként belépni a discoba és utolsóként kilépni onnan, miközben végig táncolták az éjszakát, csak mert szerettem volna olyan lenni, mint a többiek…

Gyermekeket szültem, „császár nélkül” spontán, és állták velem az utolsó szakaszt. Engedtek a kádba hajolni ezerszer is mikor mostam a pelenkát (merthogy volt úgy, mikor még mosni kellett), és felkeltek velem éjszaka szó nélkül és vittek a lázas gyermek ágyához. Megtanultak autót vezetni, pedig minden porcikájuknak kényelmesebb volna az anyós ülésen, de ők mégis biztosították a szabadságom.

És én szidtam őket.

Sokszor.

Sokfélekép.

Elégedetlenkedtem velük.

Ostoroztam őket. Nem tetszettek. Sokszor “frankenstein”nek hívtam őket. Látni se bírtam a mozgásuk.

Többet, még többet akartam kisajtolni belőlük.

A kép (asszem) 2018-ban készült Bonyhádon, amikor is parázson járás volt Babi vezetésével a Lélekfészekben. Nem először mentem át a parázson, azonban akkor nagyon megégetett a Tűz. Ment minek menni volt ideje.

Szokták mondani, ”nyomás alatt növekszik a pálma”.

És ők nőttek.

Felértékelődtek a cirka ötven év alatt.

A gyengeségük az erősségük.

Mert Soha nem adták fel!

A lábaim bizonyos nézőpontból gyengék. Igen, a „megszokotthoz” az „átlagoshoz képest” biztosan azok.

Egy másik nézőpontból a teherbírásuk háromszor, négyszer akkora, mint egy átlag emberé. Nem feltételezem, – ezt kijelentem!

Ezt bizony nehéz felülmúlni, bárkinek is.

Egy alkalommal azt mondtam s talán írtam is egyik cikkemben, hogy – “elvárhatod a halaktól, hogy fáramásszon, a hangyától, hogy ússzon, – mind kettő csalódást fog okozni.”

A szándékom ezzel az írással nem kevesebb volt, minthogy elgondolkoztassalak, biztos vagy e abban, hogy amit most kevésnek, gyengének ítélsz meg, az valóban az-e?

Hogy amit most értéknek látsz, valóban érték e?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Message *
Name*
Email *