A könyv írja magát – Család -első rész

A könyv írja magát – Család -első rész

Telt múlt az idő. Emlékszem az első rács nélküli ágyamra, zöld színű volt, fej és lábtámlás.  Otthon illata keveredett az új kárpit szagával, a szivacs még érintetlen volt benne. Sehol sem volt kifeküdve, én használhattam először. Ez számomra óriási dolog volt.

Szüleim szándékosan vásároltak fej és lábtámlás ágyat, hiszen éjszakai szandálra volt szükségem, ahhoz pedig kellett a lábtámla. Az orvosok írták fel a szerkezetet, mely arra szolgált, hogy a törés, a gipszek és a műtétek következtében összezsugorodott izmaim, ínjaim, ízületeim valamelyest kiegyenesítsék, huzassák. Az éjszakai szandál az egyik kínzó eszköz volt számomra és abból állt, hogy bokamandzsettát kapott mindkét lábam éjszakára. A mandzsetták két oldalára, azaz külső és belső boka részén két kis fém karika volt varrva. Ebbe a fém karikába egy speciális U alakú kampót akasztottak, melynek középtájékán egy erősebb madzag végén súlyok lógtak. Ezek a súlyok egy csigás szerkezet segítségével húzták éjszaka a lábaim, lazították ízületeim. Ez miatt a herkenytű miatt, az ágyam végét szüleim lecseréltették keresztapámmal, aki asztalos volt, egy magasabb lábtámlára. Erre pedig azért volt szükség, hogy kihasználják a gravitáció erejét, hogy a lábaimra kötött súly, megfelelően letudjon lógni, így biztosítva a terápiát.

Térdeim minden éjszaka párakötést kaptak, ami egy idő után a bőröm kikezdte. Hiába kente be anyám vastagon a patikából hozott krémmel.

Persze, hogy utáltam az egész ceremóniát!

Minden este tiltakoztam, könyörögtem anyámnak, hogy ne szerelje rám a szerkezetet. Sírtam és ríttam.

Anyám hajthatatlan volt. Úgy érzékeltem, mint egy angol szász nevelőnőt, aki ott áll egy nádpálcával a kezében. A könyörgésem mit sem számított, anyám pontosan végrehajtott minden orvosi utasítást. Nem engedett a huszonegyből. Én pedig sírva aludtam el rendszerint. Az éjszakai szandál miatt hanyatt fekve lehetett aludni, nem volt forgolódás, hasra fekvés, össze gombócolódás, keresztül-kasul alvás. Csak egy alvási pozíció létezett, hanyatt fekve, mozdulatlanul. Cseppet sem volt leányálom. Idővel kipróbáltam különböző turpisságokat. Nem anyámat akartam becsapni, egyszerűen csak menekültem a szenvedések elől. Eleinte megvártam, míg elalszanak anyámék, és nagyon óvatosan, hogy fel ne ébresszem őket az éjszaka csendjét megtörő hangokkal – fémek összekoccanásával, a súly földre érkezésével, az ágyam nyikorgásával, – kiakasztottam az éjszakai szandál mandzsettáiból a nehezéket, és nagyon óvatosan egyiket a másik után engedtem  (1,5 – 2 kg-s súlyokat) a lakkozott parkettára. Jó esetben nem ébredtek fel éjszaka a szüleim és nem ellenőrizték le a szandált a lábamon. Rosszabb esetben, lebuktam még az éjszaka közepén és arra ébredtem rendszerint, hogy a hason fekvésből újra hanyatt fektetnek és rám akasztják a súlyokat.

Persze a rajta kapást követően, másnap ezért az éjszakai cselekedetemért, kemény dorgálást kaptam, – kellő nyomatékkal, hogy ilyent nem szabad csinálni – anyámtól és apámtól is. Biztosan tudom ma már, hogy sajnáltak, hogy igazándiból ők csak a javamat akarták ezzel az orvosok által előírt középkori kínzással. Mégis gyerekfejjel azt éltem meg, hogy nem szeretnek, meg sem hallgatnak, nem veszi figyelembe senki sem, hogy nekem mi a jó, mire van szükségem és csupa szenvedés az élet.

Ha nem akaszthatom ki a súlyokat, akkor majd valami mást fogok kitalálni – gondoltam magamban. A következő trükköm az volt, hogy egyszerűen lecsúsztam az ágydeszkáig. Ott már a súly nem a lábaim húzta, elakadt az ágydeszkában. De ismét lebuktam, és szüleim felváltva fektettek vissza a az ágyban a párnára. És megint jött a dorgálás. A következő lépés az volt, hogy megtanultam az éjszakai szandálokkal hasra fordulni, és aludni. Ez a trükk vált be leginkább! Amikor anyám vagy apám beakasztotta éjszakára a szandálba a súlyokat hanyat fekve voltam, idővel azonban átfordultam hasra, persze nagyon nagy csendben, észrevétlenül. Így a két súlyt tartó kötél keresztezte egymást, és valahogy elviselhetőbb volt a húzó erejük. Szüleim látták amikor ellenőriztek éjszaka, hogy a súlyok rendben a levegőben vannak, a fejem pedig a párnán. Ez volt a legközpontibb megoldás. Ők nyugodtan aludtak, én kevésbé szenvedtem, másnap pedig nem kaptam érte szidalmazást.

A nappali terápiás rész sem volt kellemes. A sok gipsz és műtét következtében, nem fejlődtek ki rendesen a lábizmaim. Ami végül kifejlődött, az rendkívül gyenge volt. Erősítésre szorult. Anyám kreatív nő volt (most is az), profi módon talált ki különböző módszereket. Ilyen volt az egyik becsapós játéka. Úgy kezdtük, hogy fém pénzeket gyűjtetett velem. Nagy örömmel fogadtam mindenkitől a pénzeket. Úgy emlékszem 2- 5 -10 ft-s érmék voltak akkoriban, mik súllyal bírtak. Az 1 ft-s és a különböző fillérek aluminiumból készültek, így nem voltak megfelelőek, a gyógytornámhoz. Persze amikorra összegyűlt annyi fémpénz, hogy megtelt vele anyám ridikülje, árulta csak el az anyám, miért gyűjtöttük vadul a fémpénzeket. Már nem is volt annyira jó érzés az a sok pénz! Csak húzta a lábam lefelé….

Anyám befektetett a fotelba és a egy széket tett elém a háttámlájával felém. Mindkét lábamat a térdeimnél a szék háttámlájára tette és a bokámra akasztotta a fémpénzekkel teli ridikült. A súly a térdemet szarrá feszítette, a fájdalom elviselhetetlen volt. Sírtam. Akkor fogta és kivett a pénzekből valamennyit és visszaakasztotta, majd azt mondta: – Szépen emelgesd a táskát! – és ezzel magamra hagyott, kiment a konyhába. Combizomra gyúrtunk. Aztán mikor elfáradt a lábam, csere következett. A másik lábammal is megemelgettem anyám retiküljét. Ahogy teltek a napok, hetek, úgy került vissza szép lassan a táskába az összes fémpénz.

Évekkel később mesélte csak el anyám, hogy minden alkalommal – amikor sírva könyörögtem, hogy ne tegye rám az éjszakai szandált, vagy amikor arra kértem, hogy ne fektessen a fotelba és ne akassza a bokámra a pénzzel teli táskáját,  – amikor megkeményedve határozottan rám parancsolt, hogy „már pedig ezt csinálod és kész!”, s amikor magamra hagyott és kiment a konyhába, becsukta maga mögött az ajtót, s hallotta ahogy bent sírok, hogy fáj, és nem akarom, ő kint a konyhában sírt, velem együtt szenvedett.

Mesélt arról is, hogy mikor kiengedtek a kórházból először amolyan egy éves korom környékén, elvittek a nagyszüleimhez falura. A nagyszülőknek gazdasága volt, ahol bizony még maguk kapálták a kukoricát és a többi növényt is.

Na egy ilyen kapálós nap, anyám magával vitt a földekre és egy plédre szépen letett a földre egy hatalmas almafa alá. Úgy gondolta nagy bajom nem eshet, messzire úgy sem jutok, hiszen mindkét lábamon térdig érő gipsz volt akkor. És magamra hagyott, had gyönyörködjek a falevelek fényjátékában. Azt mesélte, hogy amikor sétálni vitt, mindig mosolyogtam minden növénynek, és állatnak. Szóval nem idegeskedett azon, hogy nem érzem majd jól magam az almafa alatt a réten, így ő is ment kapálni a többiekkel. Mikor végeztek a munkával, indultak vissza értem az almafához. Csakhogy már messziről látták, hogy nem vagyok ott, ahol hagytak. Egyáltalán sehol sem voltam a közelben. Nagyon megijedtek és amikor egészen az almafához értek vették csak észre, hogy fent ülök az almafán. Hihetetlen volt számukra, hogy miként voltam képes a két begipszelt lábammal felmászni a fára.

Olyanról is mesélt, hogy három éves korom körül az egyik korrekciós műtét alatt megállt a szívem, és újra élesztettek. Erről amolyan képfoszlányok vannak csak meg, mintha a műtőben fentről nézném a testem ahogy  fekszik az asztalon és körbe állják az orvosok. Homályosan még olyan kép is van, ahogy a szüleim ülnek a műtő előtt és várakoznak. Anyám a kezeit tördeli amikor meglátja az újraélesztő kocsit begördülni a műtőbe és csendesen sír.

Aztán egy még későbbi képkockában a gyerekkoromból emlékszem a nagyszüleimre, a falura. Emlékszem, apai nagyapám az akkori rendszernek megfelelően a TSZ-ben dolgozott. Asszem írnok vagy jegyző féle lehetett. Nyilvántartotta az állatokat, a gabonát. Volt egy sötét zöld biciklije, azzal járt dolgozni, miután a lovakat, és a teheneket beszolgáltatta a TSZ-nek. Mikor visszapörgetem az emlék kerekét, még homályosan látom magam előtt a lovakat és a teheneket az istálóban. Van ennek egy erős emlékmozaik szilánkja, amikor látom, az egyik ló vemhes, és elérkezett az ellés ideje. Nagyapám azt mondja éjszakai ellés lesz. Az istállóban megteszi a szükséges előkészületeket. Ott vagyok vele, mellette. Az istállóban 3 lónak, és 7 tehénnek van hely. Nagy téglaépület, három ajtóval. A főbejárattól jobbra és balra is nyílik egy egy ajtó. Mindkettő a pajtákba vezet. Egyik pajtában a szénát és a gabonát, másikban a szalmát tartották. Nagy pajták voltak, egy szekér kényelmesen megfordult bennük lovastul mindenestül. A négylábú jószágok mellett a kétlábúak is helyet kaptak. Volt mindenféle, tyúk, kacsa, liba, pulyka. Az istállóval, a pajtákkal egy vonalban, egy tető alatt helyezkedett el a disznó ól, melyben 4 hízó és 1 koca lakott a malacaival. A melléképületek amolyan ritkaságszámba menő porcos fűvel borított udvarban voltak. Ezt a füvet nem kellett kaszálni. Nem csak azért mert a kétlábúak rendszerint lelegelték, hanem mert olyan fajta fű volt, ami nem nőtt magasra, inkább úgy gyarapodott, hogy szétfutott az udvarban. Puha pázsitos jellegű volt, és a fűszálak sem egyenesek hosszúak voltak, hanem kerekdedek és picinykék. Színe mélyebb, haragosabb zöld, mint a mostani pázsitfüveké.

 

Nagyapám vékony, szikár ember volt. Nem volt magas, inkább olyan alacsonyka. Nagyanyám magasabb volt nála, és szélesebb is. Pöndör fehér bajszára emlékszem, meg arra, hogy rendszerint lógott a szájából a cigaretta. Emlékszem a térd alá érő sötétkék kötényére, a gumicsizmájára, na és a kalapjára. Kötény és kalap nélkül nem ment még az istállóba se. Persze amikor dolgozni ment a TSZ-be a kötényét a pince ajtó szegére akasztotta, ahol a gumicsizmáját is lecserélte az utcai cipőjére. S úgy értett az állatokhoz, a gazdasághoz, hogy sose tudtam, honnan tud ennyi mindent. Ránézett a tehénre s mondta mit evett, mit gondol, mintha fordította volna tehén nyelvről ember nyelvre a mondandót. Volt egy macskája, aki le se szállt a válláról, megállás nélkül dorombolt bele a fülébe. Mikor asztalhoz ült, a macska vállán ült, s úgy evett nagyapa. Nagyanya pedig állandóan pörölt vele a macska miatt. És én imádtam nagyapámat! Azért is, mert  úgy értette az állatokat, hogy senki más a családban, s azért is, mert amikor kértem tőle valamit, azonnal megtette. Akadt mikor télen voltam náluk, odakint fagy és hófehérség volt. De én homokozni szerettem volna. És tudták mindketten, hogy amikor az idő engedte volna nem homokozhattam, mert kórházban voltam. Megállt egy pillanatra az érzés a térben, amit nagyanyám tört meg a mondatával: – Hát édeslányom neked elment az eszed, ilyenkor nem lehet homokozni!? Fagyos odakint a föld, a homok is fagyos, abból nem lehet most homokot kivenni. De nagyapám mosolyra húzta száját. Onnan is tudtam, hogy mosolyog, hogy a bajsza, a szája felett ilyenkor mókás táncba kezdett. Szerettem nézni a bajszát, ahogy ide-oda, játékosan mocorog. A sárgás, nikotin színezte szőrszálak, keveredtek a még szürkés, őszülő szálakkal. És nagyapám felállt, kiment a fűtött szobából, miközben hátra szólt: – Hozok én tenéked homokot, ha egyszer homokozni akarsz. – s ránk csukta a szoba ajtót. Kis idő múlva visszatért, hóna alatt egy vályott teknővel, amiben szürke finom homok volt. Könnybe lábadt szemekkel néztem nagyapára. Nagyanyám, elképedve kérdezte: – Há’ honnan szereztél te most homokot? És nagyapa csendesen mosolygott, s úgy mondta:  – Lementem a pincébe, leszedtem a sárgarépáról, meg a zöldségről. Maj’ holnap visszateszem rájuk. És én homokoztam. Ágyba is úgy bújtam, homokos kézzel. Anyám ezt biztosan nem engedte volna, és haragudott volna, nagyon. De nem tudta meg, csak jóval később. Akkor meg már oka fogyottá vált, részéről a harag.

És mindenre kíváncsi voltam, ami ott náluk csak volt. A lovakra, a disznókra, a kaszálásra. És a ló ellését is akartam látni. Ott lenni mikor kis csikó születik. Az öcsém születése körül anyám többször otthon maradt a testvéremmel, így apámmal kettesben mentünk a nagyszüleimhez. Cseppet sem haragudtam ezekért az alkalmakért. Anyám szigorát nehezen viseltem. Akkor is így voltunk, – csak kettesben apámmal. Apám azt mondta nem lehet, hogy lássam, ahogy születik a csikó, mert éjszakai ellés lesz, akkor nekem pedig aludnom kell. Sírtam, könyörögtem apámnak. De az hátrahagyott, mint aki meg sem hallja, hogy ez nekem tényleg nagyon fontos. Talán nem tudta kezelni a lánya kérését, nem tudott volna nemet mondani, és meglehet, ott volt benne, anyám vas szigora is, biztosan a fejében hallotta ahogy anyám még őt is megdorgálja, amiért nem tartatja be velem a szabályokat. Azzal hátrahagyott válasz nélkül. Úgy tett, mint aki nem hallja, a hozzá intézett szavakat, és nem is vállalta a döntéssel járó felelősséget. Eljött az este, megmosdatott nagyanyám a lavórban és gondosan betakargatott a dunhás ágyban. Jó éjt puszit adott és megsimogatott. Rettentőn haragudtam, amiért nem lehetek részese egy ilyen fontos eseménynek. Durcáskodtam, összevont szemöldökkel. Apám is elköszönt, tőle még a fejem is elfordítottam. Aztán nagyapa is bejött hozzám. Mikor hozzám hajolt, a fülembe súgta: – Mikor elkezdődik az ellés, érted jövök és kiviszlek az istállóba. Felcsillantak a szemeim, nagyon boldog voltam! – Tényleg kiviszel nagyapa? Megígéred? – kérdeztem, aggódva, hogy ez ismét csak egy felnőtt játszma, hogy elcsendesedjek, hogy ne legyen velem újabb gond. Mert velem mindig csak a gond van. És megint csak arról szól az egész, hogy eltereljék a figyelmemet. De nagyapa mélyen a szemembe nézett és azt mondta: – Ha én egyszer megígérek valamit akkor az úgy is van. De most aludj nyugodtan, pihenj és érted jövök amikor ideje lesz! Megölelt én pedig csak lógtam a nikotin szagú nyakában. Nem igazán volt kedvemre a nikotin szaga, olyan savanykás volt. De nagyapán ez a savanykás szag egészen más volt. Bebújtam a hatalmas dunha alá és mosolyogva el is felejtve, hogy pár perccel korábban duzzogtam, gyorsan el is aludtam. Az álmom kellős közepén ébredtem, hogy nagyapa kitakar, fog egy vastag plédet, belecsavar, aztán kifelé indul velem az ölében. Mielőtt kiléptünk volna az éjszakába, még a hatalmas köpenyét is rám terítette és gondosan bebugyolált azzal is. Én pedig öleltem csak a nagyapa nyakát és rettentőn büszke voltam rá! Betartotta a szavát! Az udvaron sötét volt és hideg. Nincs tél, de a dunha melege után, kifejezetten hideg az éjszaka. Elmentünk a disznó ól mellett, ahonnan horkolás és szuszogás nesze keveredett az éjszaka csendjével. Csak nagyapa gumicsizmáját lehet áthallani, ahogy a téglával kirakott járdán teszi lépéseit. Az istálló felett egy lámpa égett, haloványan megvilágítva az ajtót és a kilincset. Nagyapa a kezével lenyomta a tenyérbe illő rézkilincset, és régi típusú zár nyikorogva engedett. Ahogy beléptünk, a sötétből a fénybe, a szemeim fájtak. Időre volt szükség mire megszokták a fényt. Az istállóban volt mindenki. Apám, nagyanyám, és most már mi is. Nagyapa ráültetett az egyik jászol szélére. Megigazította rajtam a takarót és a nagykabátját. Ahová ültetett, az szemben volt a lóval, így az ellést a lehető legtökéletesebb helyről láthattam.

Az élmény, a csikó születése mélyen, – erre az életre biztosan –  belém ivódott.

Nagyapa volt az első férfi az életemben, aki amit ígért, meg is tartotta. Ő volt az a férfi, aki valóban figyelt az igényeimre, arra, hogy nekem mi a jó, mire van szükségem, hogy mit szeretnék. Ő volt az, aki nem csapott be, egyszer sem, pontosabban szólva, ha ezt tette is, sose bukott le vele. Stabil biztonság volt számomra. 7 éves múltam picivel, mikor is 1977.07.07 napján, tüdőrákban meghalt. A halála pillanatában, sírva ébredtem fel éjszaka és zokogva mondtam a szüleimnek: – Meghalt a nagyapa! Persze megnyugtattak, hogy nyugodjak meg, ez nem így van. Nagyapa kórházban van, jó kezekben és meggyógyítják. Ép becsukták a gyerekszoba ajtaját, amikor csengettek. Táviratott hozott a motoros postás apámnak, miben értesítették, hogy az apja meghalt. Apám is dohányos ember volt addig az estéig. Emlékszem ahogy kimentem hozzá a konyhába, ahol dohányozni szokott. Ott állt a nyitott konyhaablaknál, szívta a cigit és kezében remegett a távirat. Mintha akkor láttam volna először könnycseppet apám szemében. Hirtelen dühös lett, és kidobta az égő cigarettát az ablakon, a megkezdett paklit pedig bevágta a kukába. Azt mondta, hogy többet nem gyújt rá, mert nem akar úgy meghalni olyan kínokkal mint az apja.  És tényleg nem gyújtott rá többé, helyette gyakrabban emelgette a poharat.  Szerettem apámat, sőt mint általában a leány gyermekek az apjukba, még szerelmes is voltam belé.  Ám apám többször becsapott, félrevezetett, nem mondta meg az igazat, ép mint a kórházban oly sokan. Ilyenkor picit, összetört bennem valami, aztán persze elfelejtettem. Szeretett mulatni, nótázni. Imádtam, mikor nótázott! A hangja egészen a szívemig ért. Na és ahogy ropta a nótákra a táncot?! Egyszerűen számomra egy csoda votl! Mindig boldog voltam, amikor azt láttam, hogy apám boldog, és felszabadult! Csupa olyan dolgot szeretett, amiért anyám haragudott. Mindketten nyári születésűek, –  dolgozott is bennük az Oroszlán, csak ép a királyság romokban hevert. Már akkor is, mikor még egészen kicsi lány voltam. Nem tudom miért maradtak együtt. Napi szinten veszekedtek volt, hogy össze is verekedtek. Aztán mikor mindketten kirepültünk a családi fészekből, és magukra maradtak, külön szobába is költöztek, igaz egy lakáson belül. Nem szüntek az ellentétek köztük. Anyám sokszor vágta a fejemhez, míg otthon, velük laktam, hogy: –  Már megint miattad kell veszekedjek apáddal! Ilyenkor borzasztóan éreztem magam.

Úgy éreztem én vagyok az oka mindennek. Annak, hogy ők boldogtalanok, annak, hogy veszekednek, annak, hogy miattam nem mehetnek oda kirándulni ahová szeretnének. Ráadásul azt végig nézni, hallgatni, hogy az a két ember aki számomra a legfontosabb és akiket a legjobban szeretek “ölik” egymást??? Á, hát ez leírhatatlanul lehúzó volt.

Apám apja nem ilyen volt. Sose veszekedett nagyanyámmal, pedig az is dudogós fajta volt.

Nagyapa halálát követően sokáig gyászoltam. Sajnáltam magam, amiért az egyetlen férfi, akiben megbízhattam, magamra hagyott. Utólag már tudom, haragudtam is rá ezért. Nem csak nagyapához fűződő emlékképeim miatt, hanem azért is mert a vidéki élet állt a szívemhez legközelebb, az összes szüleim által biztosított szabadidőt nagyanyámnál töltöttem vidéken.

Nagyanya hajnalban kelt. Még sötét volt olyankor. A hatalmas házban a tiszta szoba lett a személyes birodalmam. A szoba, a konyhával és egy másik szobával is határos volt. Egy félig üveges ajtó válaszotta el ezt a szobát a konyhától. Nagyanya mikor ott voltam, letakarta az üvegfelületet, hogy ne világítson a szemembe a konyha lámpája. Bevallom hősiesen, volt olyan, hogy vele együtt ébredtem. Ilyenkor mindig meglestem mit csinál. Kíváncsi voltam nagyon. Meglestem, ahogy mosakodik. Ahogy kifésüli és újra fonja fenékig érő ősz haját, majd feltűzi szorosan kontyba és felköti fejkendőjét. Meglestem ahogy mosogat, ahogy készíti nekem a reggelit. Általában mindig dudogott magában valamin, de a reggeli, ahogy a kezei közt készült, sok szeretettel volt még a dudogása ellenére is fűszerezve. A leskelődésem, a kíváncsiságom arra irányult, hogy mama mit, hogyan csinál. Ilyenkor tanultam el igazán a mozdulatait. Megfigyeltem, hogyan hamuzza ki a kályhát, hogyan rak tüzet, hogyan készíti elő a kenyérnek a teknőt, milyen mozdulatokkal dagasztja a kenyeret. Hogyan kopasztja az ebédhez a tyúkot. Pár évvel később már nem kellett leskelődnöm, mert oda fogott maga mellé. Kötényt kötött a derekamra, fejkendőt a fejemre. Ő ilyenkor leült a konyhában az ágy szélére s onnan mondta, hogy mit csináljak. Ép csak betöltöttem a 12 életévemet, mikor már egyedül készítettem az ebédet és sütöttem meg a vasárnapi kalácsot.

 

A könyv írja magát előző részét itt ovlashatod:

http://amrita-lelekfeszek.hu/blog-post/a-konyv-irja-magat-kezdetek/

 

A készülő, íródó könyvemet, papiros, hagyományos formában szeretném kiadni. Hogy a háttere megteremtődjön, arra gondoltam, hogy

a.) kiadót, támogatót keresek, aki vállalja a tördelés, a könyvkiadás anyagi jellegű hátterét;

b.) a teljes könyv első körben fizetős formában, online lesz elérhető, és a befolyt összegből finanszírozom meg a kiadás költségeit;

c.) a és b verziót kombinálva hívom életre a könyvet.

Keresek támogatót, támogatókat!

 

Feliratkozni a folytatásra az űrlap segítségével tudsz. Írd be kérlek a tárgymezőbe KÖNYV.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Message *
Name*
Email *