A könyv írja magát – Család – második rész

A könyv írja magát – Család – második rész

Érdekesek az emlékek. Idővel megváltoznak, átíródnak az elmében. Vannak olyan dolgok mik élesen megmaradnak, és vannak olyanok mik teljesen feledésbe merülnek. Azt figyeltem meg, a feledésbe merült emlékeimmel kapcsolatban, hogy két csoportra tudom őket osztani. Az egyikbe azok az emlékeim tartoznak, amik nagy traumaként érintettek, feldolgozhatatlanul, megemészthetetlenül a pszichém Bermuda háromszögébe vesztek. A másikba csoportba azok az emlékek tartoznak, melyek ugyan megterhelték akkoriban a lelkemet, mégis az idők során megtudtam érteni a helyzetet, a benne szereplők viselkedését és sikerült megbocsátanom magamnak és a másiknak is a történtekért.  Ezek a feledésbe merült emlékképek nem is kerülnek elő maguktól, csak olyan formán, hogy utólag elmeséli valaki.

Ilyen történet a következő is, hiszen a Család második részét az anyai nagyszülőkkel kapcsolatos emlékeimmel folytatom.

 

Nagyapám magas, vékony, smucig ember volt. Smucig, mert mindent sajnált tőlünk. Pedig nagyanyám kamrája tele volt finom befőttekkel, lekvárokkal. De azokat nem lehetett csak úgy levenni a polcról, a papa még a mamának se engedte. Miután megebédeltünk, a maradékot megfogta és eldugta előlünk. Ráadásul, amolyan Pató Pál úr is volt. A ruháját minden este komótosan, szertartás szerűen hajtogatta össze. Bármi, aminek nekifogott, az időtlen időig tartott neki. Ha nevettünk vagy veszekedtünk a testvéremmel, akkor rendszerint ránk mordult, hogy legyünk mozdulatlanok és csendesek. Igazán kevés emlékem maradt róla.

De visszakanyarodva – a születésemet követően, sokáig nem engedtek haza a kórházból és három hónapos koromban volt az első operációm.

Anyámat mélyen érintette, hogy fogyatékosnak születtem. Szégyelte a helyzetet, legszívesebben láthatatlanná vált volna, vagy meg sem történté tette volna a születésem. Anyai nagyanyám elmondása szerint, az esemény sorozat sokkolta anyámat, nem tudta feldolgozni azokat és idegösszeomlást kapott, kórházba került, a pszichiátriára. Akkor tájt engedtek először ki a kórház falai közül. Apám kétkezi munkásember volt, a szocializmus egyik élmunkása. Ki is tüntették szorgalmáért, többször is, emlékszem a vörös csillagjaira a díszdobozokban. Így ő mit is tehetett volna velem?! Dolgozni ment, hiszen a családot fenn kell tartani és nagyanyám vigyázott rám.

Ő ilyenformán mesélte a történteket: – A kórházból idehozott az apád, mivel anyád is kórházban volt. Gyönyörű mosolygós voltál, mint egy játék baba. Csodálkoztam, hogy vagy képes a sok fájdalom után mosolyogni?!  Ahogy apád elment, kettesben maradtunk. Néztelek ahogy békésen alszol, – még álmodban is mosolyogva – és egyszeriben haragudtam rád. Haragudtam, amiért a lányom élete tönkre ment, a születéseddel. Amiért apáddal veszekedni kezdtek miattad, a műtétek miatt. Apád nem akarta, hogy újra hozzád nyúljanak az orvosok, nem bírta látni a vért, meg a szenvedésedet. Anyád persze a javadat akarta a műtétekkel, ezért állandóan összeütköztek, veszekedtek. Miattad! Ez az egész, ahogy megszülettél?! A műtétek, a konfliktus apáddal, – nagyon megviselte a lányomat, és amikor idegösszeomlással kórházba került, én rád haragudtam, téged okoltalak. Azt kívántam hangosan imádkozva, hogy bár csak meg se születtél volna! Vagy haltál volna meg! Azt is könnyebben elviselte volna a lányom, mint ezt, így! Aztán mikor itt mosolyogtál pólyában a karomban, akkor sajnálni kezdtelek, hogy milyen élet vár rád. Azt láttam magam előtt, hogy nem lesznek játszópajtásaid, barátaid, hogy nem tudsz beilleszkedni a társadalomba, hogy nem lesznek dédunokáim, és hogy anyád mikor öreg lesz nem tud majd ellátni téged a tolókocsiban. Hirtelen jó ötletnek tűnt, hogy véget vessek ennek az egésznek.

Izgatottá váltam, ahogy mesélte a nagyi a dolgokat, a szívem hevesen vert és minden izmom feszült volt. Olyannyira, feszített volt mindenem, mint mikor valaki menekülésre, ugrásra készül.

Ez az „üss vagy fuss” érzelmi katarzisa.

Érintett a történet, még akkor is, ha valahol nagyon mélyen a pszichém Bermuda háromszögéből hívódott elő újra tudattalanul tekergőzve az izomrostokban. Tudta minden porcikám, hogy a történet igaz. Hiába velőig hatolóan fájdalmasan őrült. A hallottak, a történet, megváltoztat bennem sok mindent. Így utólag az évek távlatából belegondolva, talán jobb lett volna, ha a mama magával viszi a sírba a titkát és el sem meséli nekem.

Anyám anyja, kesztyűvarrónő volt. Kézzel varrt mindenféle bőrkesztyűket, legyen az női, férfi, vagy autóvezetős. A kis szobában az ablak előtt öltögetett szorgalmasan, a speciális háromélű, bőr varró tűvel, kopott foteljában kuporogva. Néha felemelte a fejét, kinézett az utcára, történik e valami. Így volt most is, ahogy fészkelődtem mellette a heverőn, és folytatta a mondandóját:

          Azt akartam, hogy vége legyen, hogy senki se sérüljön tovább.  Elég volt már mindenkinek ebben a családban a veszteségből, a szomorúságból. Ezért mentem ki a konyhába, veled a karomon. Kinyitottam a gázsütő ajtaját és befektettelek a sütőbe. Majd kinyitottam a gázcsapokat a tűzhelyen, először a sütőét. Aztán becsuktam minden ajtót, és minden ablakot. Amikor az utolsó ajtót is becsuktam volna, rád néztem még egyszer utoljára – és te rám mosolyogtál. Beleborzongtam a mosolyodba, és akkor nem tudtam ellenállni. Gyorsan elzártam a gázcsapokat, kivettelek a sütőből, kinyitottam ajtókat ablakokat, kimentem veled a levegőre és csak sírtam. Senkinek sem meséltem el, amit tettem.

Sokat találgattam miért mesélhette el nekem  mégis az egészet. Egy ideig teherként, a “feldolgozhatatlan mappába” került agyam egyik fiókjába. Lesarkítva a történetet, úgy látom most, hogy abban a helyzetben ő volt a tettes, én az áldozat. Mégis ő úgy élte meg, hogy a családja az én áldozatom. Egy biztos, az érzelmeim innentől fogva vegyessé váltak az irányába. Megkérdőjeleztem, a szeretetét, a cselekedeteit, a viselkedését. Túlnyomó többségben azt éltem meg, hogy én vagyok a rossz, hogy elfogadhatatlan vagyok, hogy amit a szüleim és nagyszüleim mondanak az a szentírás. Büntettem magam, sokféle módon. Nagymama mondatait, melyeket nyilvános helyen, több ember előtt gyakorolt leginkább, megalázónak tartottam és egyre mélyebbre nyomták bennem az érzelmeket. Úgy éreztem akármit is teszek az úgy sem jó, hogy mindig és mindennel csak szégyent hozok a családomra, a szeretteimre. Hogy én semmit sem tudok “normálisan”. Hatalmas érzelmi összeütközések voltak ez miatt bennem. Nem tudtam eldönteni ki és mi a jó, vagy a rossz. Az is lehet, közel ötvenévesen ezekre visszagondolva, hogy annyi volt csak a probléma, hogy nem értettük meg egymást. Több pszichológiai témájú írásban olvastam, már arról, hogy akinek izületi problémái vannak, annak problémája van a másokkal való kapcsolódással is. Merthogy a lélek így üzen. Az izület feladata, két vagy több csont összekapcsolása. Mivel az esetemben ez születési, és méhenbelüli fejlődési történet, ma már kimerem jelenteni, hogy családi karma, batyu és annak letétele.

Hogy mennyire igaz lehet, csak mostanság futott végig bennem. Karma asztrológia szempontból a Szaturnusz a küszöb, a törvény őre. Hét évente tér vissza  – mágikus hét…

Nagyanyám a Szaturnusz hetedik visszatérésekor, a negyvenkilencedik születésnapom előtt egy nappal halt meg, az első szülöttem születésnapján.  

Apám a halála napján, küldött egy sms-t a reggeli órákban, melyben annyi szerepelt: meghalt a mama. Először a hír közömbösen érintett. Visszaírtam apámnak: részvétem. Délutánra még furcsábban éreztem magam. A gyász helyett, öröm jelent meg bennem. Megvoltam győződve, hogy nem vagyok normális. Olyan érzés volt bennem, mint mikor a kalitka ajtaját kinyitja egy láthatatlan kéz, és a benne ülő madár előtt ott  a szabadság, és ő azt se tudja hirtelen, mit kezdjen vele. Estére ez a szabad madár érzés, átfordult haragba. Haragudtam a nagyanyámra. Haragudtam, amiért betett a sütőbe, azért amiért sosem voltam jó, hogy a család feketebáránya lettem, hogy amikor életem legboldogabb pillanata várt rám, első gyermekemet hordtam a szívem alatt, ő a születendő gyermekem halálhírét keltette. Ráébredtem, hogy nem bocsátottam meg neki a dolgokért. Legfőképpen a születendő gyermekem miatt. Vágytam arra, hogy megkönnyezhessem, elengedhessem, meggyászolhassam. És nem tudtam. Szemeim szárazak maradtak, fejemben emlékképek hada táncolt, a lelkemben vihar dúlt. Bűntudat, kontra öröm, és felszabadulás. Ugyan az a “nem tudom mi és ki a jó”, mint gyerek fejjel, mint a szülői házban, amikor is érzelmi válságok katarzisok tomboltak bennem. Élet és Halál, – szinte egybe folyt számomra akkoriban is. Most is. A mama halála a gyermekem születésnapján. Kéz a kézben a születés és a halál. Egy jön – egy megy.

A temetés időpontját a családom a legkisebb gyermekem születésnapjára tette. A haragom a tetőfokára hágott. Hát semmi sem elég? Az első szülöttem születésnapján hal meg, a legkisebbem születésnapján temetjük?! Csattantam fel magamban és úgy döntöttem nem fogok elmenni a temetésére. Hogy valamelyest enyhítsem a bennem tomboló feszültségeket, hogy békességet, egyensúlyt teremthessek magamban és a családomban, gyertyát gyújtottam esténként és kértem nagyanyám lelkét a megnyugvásra, és az átlépésre. De továbbra se hagyta el a szemem egy könnycsepp se.

Ahogy az időpont közeledett, egyre katartikusabban éltem meg az érzelmeket. A temetést megelőző éjjel alig aludtam valamit. Azzal a gondolattal keltem fel reggel, hogy mégiscsak elmegyek a temetésre, ha nem is mások miatt, a magam lelki békéje miatt. Ahogy ez a gondolat megszületett bennem,  a testem azonnal reagált. Heves szívdobogással kezdődött, hányingerrel folytatódott, a szám összeragadt, kiszáradt, és végül az összes izom a testemben, görcsbe állt. Reszkettem minden porcikámban, mint a kocsonya. Így érkeztem meg a temetésre. Lábaim alig akartak működni, teljesen lebénultak voltak. Komoly erőfeszítésembe került, a koporsóig jutnom. Némán ültem le anyám és a koporsó mellé. Bámultam kimeresztett  száraz szemekkel a koporsót, a koszorúkat. És egyszer csak megszületett az első harmatos könnycsepp a szemem sarkában. Egy könnycsepp, mely azt súgta a nagymamának, hogy: bocsáss meg! Sajnálom, hogy nem értettelek meg, hogy harag gyúlt bennem az irányodba. Már nem haragszom rád! Te se haragudj én rám! A könnycsepp hozta volna magával a testvéreit is, de azt későbbre tartogattam.

Egyszeriben megláttam, hogy az ő halálával, már csak anyám áll mögöttem az élők sorában, és nagyobb felelősség hárul rám, mint eddig, az előttem állók irányába. Megéreztem újra a család fontosságát, hogy mekkora kincs birtokában vagyok, amikor a gyerekeimre tekinthetek, és a velük való kapcsolatomra. Hogy megélhettem velük a boldog anya érzéseit. Megértettem, hogy a születésem, a család egy olyan kiegyenlített számláját hivatott kiegyenlíteni, mely hosszú generációk óta sikertelen volt. Az a kalitkából szabaduló madár érzés ennek szólt. Ezért nem tudtam hova tenni a bennem zajló érzelmi konfliktusokat.

A halálát követően, minden este gyertyát gyújtok az emlékére, azért, hogy könnyű legyen az útja odaát. Ahogy égnek a gyertyák, ahogy eltemettük, úgy válik egyre könnyebbé, és tisztává az egész.

Egy újabb batyu került letételre.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Message *
Name*
Email *