A könyv írja magát – Kezdetek

A könyv írja magát – Kezdetek

Arra ébredek, hogy a kiságy rácsait határozottan leemeli valaki. Ez elég nagy zajjal járt azokban az időkben, a “szocializmus kórházai”. Még a kiságy is beleremegett ebbe a mozdulatba, a testemmel együtt. Felriadtam rá. Ez a legpontosabb szó arra ami történt. Hirtelen veszem a levegőt riadtságomban, pont úgy, mint mikor valaki sokáig úszik a víz alatt, a levegője fogytán, majd felbukkan végre, s vesz egy mélyen nagyot a levegőből. A lélegezetvétel mellé párként társult a félelem érzete, és a testembe, a lábaimba nyilaló fizikai fájdalom.

Két fehér köpenyes áll az ágyam mellett. Az egyik szemüveges, olyasmi az energiája mint az édesapámnak, de ő nem az apa. Csak olyasmi. Sírhatnékom van. Érzem a szám széle legörbül. De a szemüveges, fehér köpenyes atyailag néz rám. Látom a szemében a sajnálatot, érzem átölelne szíve szerint, és én biztosan nem is tiltakoznék ellene. És megkeményíti magát. A párásodni készülő szemüvege mögött lecsukja szemhéjait, és ő is vesz egy mély levegőt, pont mint én az előbb amikor felriadtam. Sóhajtásként elengedi az érzelmet, a gyengeséget, megerősíti magát és a hivatására koncentrálva, feladatokat diktál a másik fehér köpenyesnek. Ez a fehér köpenyes olyasmi forma, mint az anyám, ő az, aki korábban is bent járt nálam, szinte rendszeresen jön, – lefektet aludni, inni ad, olykor betakar, stb. A szemüveges fehér köpenyes, a gipszeimet nézegeti, foltosak mind két lábamon. Sárga és vörös színek vannak rajtuk. A műtéti heg szivárog. A vér és genny átütött rajta. (Fehér – vörös – sárga.  Észak, Kelet és a Dél színei. Ma már így gondolok rá.) A szemüveges fehér köpenyes az orvos, ő az akiről később meséltek a szüleim. Ő operálta a lábaimat, kísérletezett rajtam a diagnózis gyógymódjával. A dongaláb azok közé a diagnózisok közé tartozott, amit az orvostudomány nem tudott akkoriban jól gyógyítani, kezelni. Több ilyen formán született gyermeken folytak amolyan kísérlet jellegű operációk azokban az időkben. Na persze nem hivatalosan, merthogy ember kísérletet azért még sem … de ennek is volt/van értelme! Ma már nagyon jól kezelik a problémát és legjobb tudomásom szerint, maradéktalanul gyógyulnak ezen méhen belüli fejlődési rendellenességgel született gyermekek. Hála!

A másik az osztályos nővér volt, akinek diktált az orvos, és ő szorgalmasan csak jegyzetel egy hatalmas füzetbe. Végül az orvos, mosolyogva hozzám hajolt és kivette a számból a cumit, az új cumit, amit ép az előbb kaptam az anyámtól. A cicafejes új cumimat. Mosolyogva mond valamit, jól esett a hangja, a mondata és mosolyra húzódik a legörbülni készült szám. Élesen emlékszem a jelenetre, ahogy megbízom benne, ahogy jól esik a közelsége, a hangja, ahogy felnézek rá, ahogy kiveszi a számból a cumit és ezzel a kedvességgel hirtelen a zsebébe dugja a cicafejes új cumimat. Nem akarom elhinni azt, ami történik velem. Nyúlok a cumim után, kétségbe esetten, hogy NE! De már zörög is a kiságy rácsa, újra ott fekszem egyedül a rácsok közt és a két fehér köpenyes magamra hagy. Újabb sírásra zendítek. Teljes az elkeseredettség bennem. Igazságtalanság! Minden ellenem van! Megbíztam, a szemüvegesben, megbíztam a mosolyban mégis becsaptak és kiszolgáltatott vagyok, tehetetlen. (Na igen a mostban, a mindennapjaimban ezek a témák még mindig komoly nyomógombjaim.)

Alig nyugszom meg, ismét jön a nővér. A kezében van az, amit nagyon utálok, az injekció. A kiságy rácsát leemeli, hasra fektet és szabaddá teszi a szurkálástól sárgás-lilás-zöldesen foltos, sebes fenekem, és belevágja a tűt. Feszít, fáj. És már megint bömbölök.

A kimerültség és talán a szuri is dolgozik bennem, megint elalszok.

 

Egy másik dologra is emlékszem a kórházból, a gipszelőben vagyunk. Üvöltök és menekülni próbálok, de lefognak, szorosan a kezelőasztalra. Egy gép süvít fel a lábaim felett és belekap a gipszbe.

Félek! Rettenetesen félek!

A rettegés, hogy nem tudom mi történik velem, hogy nem vagyok biztonságban, és hogy a gép belém vághat, iszonyatos. Látom és érzem, ahogy a fűrész pörgeti kifelé a gipszport. A kezek szorosan nyomnak a kezelőasztalra és ez még inkább megrémít!

Mit fognak még csinálni? Elég volt a szenvedésekből! Nem akarom ezt tovább! És torkom szakadtából üvöltök!

De a gép nem vágott belém, viszont néhol erősen felmelegítette a gipszet, ahogy a fűrészlap súrlódott. A lábaimon a bőr pedig sokkalta érzékenyebb volt. Talán sose érte még érintés a vágásokon kívül. A gipszek alatt túlérzékennyé váltak lábaim.

Végre visszakerülök az ágyamba, a gipszek nélkül. Nézem a végtagjaim és még mindig sírok, de már nem üvöltök. A bőr felszíne sárga és pikkelyes. Teljesen más állagú mint máshol a testemen. Sok helyen lilás-zöldes színezetű a véraláfutásoktól. Amit először észreveszek az az, hogy a lábszár közepétől egész combközépig, mind két lábamon, hosszú műtéti seb van. Ahogy az ágyban piciny gyermekként ülök, fel sem tudom fogni: – mi történik velem? Miért másabb a kinézete a lábaimnak? Miért nem tudok úgy menni, szabadon, mint a többi gyerek? Rengeteg kérdés van bennem. Egy valami válik egyre biztosabbá bennem, és ez pedig a harag.

Haragszom az életre. Mindenre és mindenkire!

Nézem a sebeimet. Cipőre emlékeztet, olyan, mint amikor egy befűzött cipőt látok. A sebet varrás borítja. Kiáll egy két helyen a cérna vége. Odanyúlok és picit meghúzom. Csíp. Csípős, húzós, feszülős érzést ad. Hallom, ahogy zörög a sebkötöző kocsi a folyosón. Még nem látni, a szobából, hova tart én mégis tudom hozzám jön. Keresem a menekülési útvonalat, hová bújhatnék, hol találok menedéket, de csak az ágy legteteje marad. Felhúzódodok az ágy egyik sarkába, a párnám legtetejére. Szeretném, ha most gyorsan elvarázsolna valaki, ha láthatatlanná, átlátszóvá válhatnék, hogy ne lássanak, ne tudjanak újra bántani. És a sebkötöző kocsi begördül a szobába, csörögnek, zörögnek rajta a különböző fém eszközök, amik a porcelán csészében, poharakban, tálakban vannak. Érezem a kocsi szagát, és elhúzom az orrom. Elevenen él bennem a fertőtlenítő színe és szaga. A kocsi persze, hogy az ágyamnál áll meg. Az a fehér köpenyes orvos áll mellettem, aki elvette régebben a cicafejes cumimat. Haragszom rá azóta is. Felém hajol és a hónom alá nyúl. Reszketek, remegek minden porcikámban. Tudom ez megint fájni fog.  Félek a fájdalomtól. Sírok a félelemtől. Az orvos lefektet és egy nővér felém hajol. Mosolyog és ez jól esik, de most nem tudok rá oda figyelni, mert hallom ahogy zörög egy csipesz ahogy a porcelánból kiveszik, és közben az orvos beszél egy másik nővérrel. Erősen érezni a fertőtlenítő szagát. Érzem ahogy a hideg folyadék csorog a lábamon, végül eléri a lepedőt.

Érzem pár helyen, ahogy csíp.

A nővér, aki az előbb rám mosolygott, most megfogja a karjaimat és beszélni kezd. Közben mosolyog. Tudom ez egy elterelő művelet. Azt akarja, hogy ne figyeljek oda, arra, amit velem tesznek.

Ettől s attól, hogy lefog, dühbe gurulok. Mindent pontosan tudni szeretnék, látni! Ne akarjon becsapni senki, ne takarják el előlem a valóságot, inkább arról beszéljenek, hogy miért vagyok másabb? Miért kell ez? Miért nem működik úgy a lábam, ahogy másnak? Miért játszák meg nekem magukat? Mosolyognak rám, és közben fájdalmat okoznak?!!!

Látom, ahogy felemelem a fejem a párnáról ahogy az orvos csipesszel és ollóval közelít a seb felé. Még inkább elkap a düh! Hangosan sírok. Félek, amiért eltakarják előlem azt, ami velem történik, ami van. Nagyon zavar a nővér mosolya, akiről már érzem, idegesíti, amiért nem tud megnyugtatni, és a mosolya már inkább szól az orvosnak, mint sem nekem. Őszintétlen. Kiakarok szabadulni a szorításából, menekülni akarok. Mondja már meg valaki mi a fene folyik itt? És miért pont én? Miért velem? Harcolok, szabadulni akarok a szorításból és egyre mélyebben nyomnak lefelé, bele a matracba.

Az esélytelen küzdelmet végül feladom. Azt megértettem egyből amikor az orvos azt mondta, ha nem ugrálok, és engedem magam – gyorsabban végez. Na ez legalább őszinte és meggyőző, igaz mondat volt. Miért nem lehet őszintén megmondani, ami van?

Lefekszem és sírok tovább bele a párnámba. Már nem érdekel mi történik velem. Feladtam. Kínozzanak csak. Tehetetlen vagyok.

Jobb lenne nem itt lenni, és nem is élni.

 

Nem is olyan egyszerű visszaemlékezni a betemetett gyerekkorra. Újra élem a történéseket, és ez elég felkavaró. Minden bizonnyal ez is része a lezárásnak, összegzésnek, a szabadulásnak, a dolgokon való felülemelkedésnek.

Villog a szemem előtt ez a szó: kezdetek. De mit is nevezzek a kezdeteknek? Nem igazán emlékszem a gyermekkorra, főleg nem a csecsemő korszakra. Pár kép maradt csak meg bennem. Azok pedig ilyenek, és hasonlók, mint ez a következő is.

 

Otthon vagyok, már nagyobbacska, amolyan 4 éves forma.

Gipszekkel a lábamon kerültem először ki a klinika falai közül, rövidebb időre.

Emlékszem az érzésekre, a csöndre, a színekre és a fertőtlenítő nélküli barátságos illatokra. Különösen jól eső volt együtt a minden. De valahol mélyen legbelül nem tudtam megnyugodni. Volt bennem egy félelem, hogy ez a jó, ez bármelyik pillanatban véget érhet és megint jön majd valami hirtelen, ami fáj, ami nem jó, ami miatt újra csak sírni kell.

Folyt. köv.

 

Az előző fejezetet itt olvashatod:

http://amrita-lelekfeszek.hu/blog-post/a-konyv-irja-magat-szuletes-a-fizikai-sikon-tul/

 

A készülő, íródó könyvemet, papiros, hagyományos formában szeretném kiadni. Hogy a háttere megteremtődjön, arra gondoltam, hogy

a.) kiadót, támogatót keresek, aki vállalja a tördelés, a könyvkiadás anyagi jellegű hátterét;

b.) a teljes könyv első körben fizetős formában, online lesz elérhető, és a befolyt összegből finanszírozom meg a kiadás költségeit;

c.) a és b verziót kombinálva hívom életre a könyvet.

Keresek támogatót, támogatókat!

 

Feliratkozni a folytatásra az űrlap segítségével tudsz. Írd be kérlek a tárgymezőbe KÖNYV.

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Message *
Name*
Email *